December 19.-én délután fél 3-kor megjelentem az Egészségügyi Minisztériumban. Pár perc várakozás után Horváth Ágnes miniszter asszony fogadott. Azért kértem időpontot tőle, hogy megismertessem vele sorstársaim, a magyarországi HIV+ betegek problémáit és elmondjam életem céljait neki. Nagyon barátságos és kedves volt velem, így bár feszélyezett a sajtó jelenléte, pár perc után eltűnt belőlem a lámpaláz és a feszültség. Éreztette velem, hogy nem „csak” sajnál, hanem megért és együtt is érez velem a problémáimban. Megdöbbentőnek tartotta, hogy elvesztettem az állásomat, és azóta sem találok munkahelyet. Elmondtam, az eddigi felvilágosító munkám eredményének tartom, hogy tömegesen mentek HIV szűrésre az emberek december 1., a könyvem megjelenése óta. Sajnálatos tény, hogy legalább 40 új HIV+ beteget regisztráltak már, de szembe kell nézni a betegséggel, és fel kell lépni a terjedése ellen. Tudomásom szerint három újszülöttnél mutatták ki a vírus jelenlétét, ami az anyák tudatlanságára vet fényt. Szomorú és megdöbbentő egyszerre.
Beszéltem a PLUSS egyesületről és azokról az emberekről, akik önzetlen munkájukkal segítik sorstársaimat. A miniszter asszony türelmesen meghallgatott, majd válaszolt és ígéretet tett leendő alapítványomra vonatkozó céljaimra és terveimre. Örömmel vette tudomásul, hogy HIV felvilágosító munkát tervezek. Úgymond a "gyökereknél" akarom elkezdeni, vagyis minden iskolás gyermek sorsát a szívemen viselem, és törődnék azzal, hogy 12 éves kortól a gyerekek számára érthető, emberi de játékos módszerrel adjam át tapasztalataimat. Beszélgetésünk végére kettesben maradtunk, a sajtó elvonult. Azt vettem észre, hogy a hangulat köztünk teljesen olyan volt, mintha csak két nő beszélt volna az embereket érintő dolgokról és nem egy hivatalban lévő és tiszteletnek örvendő miniszter, egy egyszerű kétgyermekes állampolgárral. Remélem, 2008.-ban írhatok majd arról, hogy a miniszter asszony nekem tett ígéretei megvalósultak, és támogatta az elképzeléseimet. Távol álljon tőlem, hogy politizáljak, /lehet hogy majd ezzel is megvádolnak/ de higgyétek el, nekem ajándék volt ez a nap. Reményt kaptam arra, hogy megváltoztassam az életemet, és segíthessek mások életén is.
Láttátok azt a filmet, amely egy amerikai vagy kanadai fiatalemberről szól, aki betegen, fél lábbal futott, csak futott az országúton amíg meg nem halt, hogy felhívja a figyelmet a rákra?
Egy ismerősöm szerint hozzá hasonlítok én is…
Most a családommal élünk át meghitt perceket, hónapokkal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy segélyből fogok karácsonyozni. Szegényen, de belső békével a szívemben kívánok:
