Nincs mit szégyellnem, kaptam kéretlenül, és nem kértem ezt az ádáz ellenséget. Igen, félek az emberek ártó támadásaitól, attól, hogy félelmükben elfordulnak tőlem, és egyedül maradok. És nem utolsó sorban félek attól, hogy elvesztem az állásom, mert nagyon szeretem, és ebből tartom el a családom.
Blogot és könyvet írok, felvettem a kapcsolatot a HÍV fertőzötteket segítő PLUSSZ Egyesülettel, a médiának nyilatkozom, hogy az emberek megismerjék a történetemet, és ha tudnak, okuljanak belőle. Írok a társadalom iránt érzett felelősségtudatból, és hogy ha meghalok, a gyerekeimre tudjam hagyni a jogdíjat.
Tudom, hogy nem az én életem a legérdekesebb, és nem velem történt a legszörnyűbb dolog a világon. Nem dicsekedni vagy sajnáltatni akarom magam. Az, hogy esetleg előbb meghalok, mintha egészséges lennék, arra ösztönöz, hogy mondjam el mindenkinek a történetet, mert aki tanul a hibáimból, az éveket, akár egy teljes életet nyerhet.
Bárki bárhogy reagál, bánt vagy sajnál, elfogadom. Nekem semmilyen kritika, szidás, pletyka vagy rosszakaró nem tud úgy fájni, mint az, hogy a szerelmem lett a vesztem, hogy másokat is beteggé tehet, ha nem állítom meg, és az, hogy tudom, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok.
Judit
